Fejlődése bizonyos mértékben függ a szervezet állapotától, a hormonrendszertől, a vegetatív idegrendszertől, de leginkább a génállománytól. A másik réteget a szerzett jellemzők, például a nevelés, a kulturális értékek, a viselkedési formák alkotják, tehát azok, amelyek az embert megkülönböztetik az állatoktól. Melyik játszik nagyobb szerepet az ember személyiségfejlődésében?

Több régi gondolkodó foglalkozott azzal a problémával, hogy az ember viselkedése és tettei előre meghatározottak, veleszületettek vagy tanultak. Az egyik kulturális antropológus szerint az újkori történelemben az ember természetességének magyarázatára két koncepció különíthető el: az ágostoni és a pelágiuszi vonal: "Szent Ágoston az eredendőbűnt hirdette, mivel meg volt róla győződve, hogy Ádám és Éva bűne örökletes, generációról generációra száll át, és az emberiséget egész életén át kísérni fogja. Ezért az ember a rossz cselekedetekre van kódolva." A 20. század elején Sigmund Freud osztrák pszichológus, a pszichoanalízis megalapítója kidolgozta a gyönyör és a destrukció iránti elsődleges ösztönös vágyódás termékeként az ember személyiségének koncepcióját. A 20. század második felében az agresszív viselkedésre való genetikai hajlam elméletével főleg az etológusok és a szocio-biológusok műveiben találkozhatunk. Az ágostoni koncepcióval szemben Pelágiusz elmélete áll, aki tagadta a bűn eredendő voltát. Szerinte Ádám bűne az ő személyes bűne volt, és az a későbbi generációkra nem vivődik át. Éppen ezért a rossz az emberben nem eredendő, és az ember természetes voltában alapjában véve jó. Az ágostoni koncepcióval ellentétben, amely az emberben a rossz lekötésének szükségességét hirdeti restrikció és autokrácia segítségével, Pelágiusz és követői az ember tisztességére, a demokráciára és az erőszaknélküliség elméletére helyezik a hangsúlyt. Az emberhez való ilyenfajta hozzáállás példája lehet az erőszakmentesség elmélete, amelyet Tolsztoj és Mahátma Gandhi is hirdetett.

Pengeélen folytatott harc
A kulturális antropológus szerint a 20. században, a genetika és az eugenika fejlődésével összefüggésben, a gének kontra kultúra ellentét komoly, kegyetlen "harcként" nyilvánul meg a biológiai és a kulturális determinizmus képviselői között. Ma ezzel a problémával több tudományos ágazat is foglalkozik, a pszichológiától kezdve a pedagógián keresztül egészen a kulturális antropológiáig. "A kulturális antropológia az emberi kultúra tanulmányozásával foglalkozik térben és időben. A kultúrák és az alternatív életmódok sokrétűsége bizonyítékot jelentett az antropológusoknak arra, hogy az ember személyiségfejlődésében meghatározó szerepetjátszik a kultúra, a szociális környezet, valamint a nevelési technikák, és nem az univerzális genetikai programok. A biológiai és a kulturális determinizmus képviselői közötti harc a 20-as években kezdett el leginkább kiéleződni, amikor is több genetikus örömmel üdvözölte az eugenikát, mint az emberi faj mesterséges nemesítésének lehetőségét. Az eugenikusok meg voltak győződve arról, hogy az emberi tulajdonságok, beleértve a viselkedési formák széles spektrumát, genetikai eredetűek. Ezzel nem értett egyet Franz Boas, a modern amerikai kulturális antropológia megteremtője, és elhatározta, hogy antropológiai terepkutatások segítségével bizonyítékokat keres a kulturális determinizmus érvényességének bizonyításához."

A stresszmentes élet
Franz Boas elküldte egyik diákját, Margareth Meadet, az amerikai Samoa-szigetre, ahol találnia kellett egy olyan közösséget, amely eltérő kulturális mintákkal és más nevelési modellekkel rendelkezik, mint az euro-amerikai civilizáció. "A nyugati kultúrákban a serdülőkort konfliktusokkal teli időszaknak tartják. Ha azonban találunk olyan kultúrát, ahol ez nem így van, tehát ahol a serdülőkor inkább harmonikus, akkor ez azt jelenti, hogy nem a gének, hanem a kultúra és a nevelési technikák befolyásolják az ember jellemét és személyiségét" - ismerteti az antropológus Boas elméletét. Margareth Mead 9 hónapot töltött el a Csendes-óceán területén, és 1928-ban kiadta a Serdülőkor Samoán című könyvét. Ebben egy stresszmentes kultúrát mutat be, senki sem siet sehová, és ami a legfontosabb, a serdülőkor nyugalomban és kényelmesen telik el. Úgy tűnt, hogy a kultúra győzedelmeskedett a gének fölött az egész vonalon.

Nevelés kannibáloknál...
Margareth Mead további kutatásai igazolták ez elméletét. A 30-as években Új-Guineába utazott, ahol részletesen tanulmányozta három törzs - az arapes, a mundugumor és a csambul - kultúráját. Főleg a nők társadalomban betöltött szerepe érdekelte. Az arapeseknél, akik nagyon békeszerető emberek, a gyermekek nemükre való tekintet nélkül olyan neveltetésben részesültek, amit az európai kultúra tipikusan női nevelésként jellemezne. A gyermekek és a felnőttek is hihetetlenül barátságosak, emotívak és toleránsak voltak. A másik törzs, a mundugumor tagjai veszélyes kannibálok voltak, olyan nevelési módszereket használtak, amelyekért az ókori Spártának sem kellett volna szégyenkeznie. A nevelés módja emóciók nélküli, kemény és korlátozott. A törzsben élő felnőtt emberek, a nők és a férfiak is nagyon agresz-szívak voltak.

A harmadik törzs, a csambuli egyértelműen megmutatatta a kulturális kontextus erejét. Itt a gyermekek nevelésénél különbséget tettek a fiúk és a lányok között, de pontosan fordítva, mint ahogyan azt az európaiak természetesnek gondolnák. Az ilyen nevelés eredménye az lett, hogy a felnőtt férfiak nem voltak önállóak, zsörtölődtek, erősen befolyásolták őket az emóciók, és leginkább az foglalkoztatta őket, hogy mit vegyenek magukra. A felnőtt nők azonban képesek voltak elegendő élelmet szerezni, gondoskodni a családról, és a férfit a gyengébbik nemnek tartották. Úgy tűnik tehát, hogy ez a kutatás újra megerősítette a kultúra uralmát a gének fölött.

Valóban mindenható-e a kultúra?
Margareth Mead elmélete hosszú időre megingathatatlan tudományos dogmává vált. A témában született publikációk sokasága a következő szavakkal kezdődött "Már Margareth Mead Samoán bebizonyította, hogy..." Az 1983-as év azonban szakmai körökben sokkot váltott ki. Éppen abban az évben jelent meg egy könyv, amelynek címe: Margareth Mead: Az antropológiai legenda születése és bukása, és szerzője az ausztrál antropológus, Derek Freeman, aki többek között a samoai kultúra szakértője volt. Freeman a könyvben azt az alapvető nézetet fejti ki, hogy "Margareth Mead elméletei hatalmas nagy tévedések, amelyek a kulturális antropológiát több mint ötven évre zsákutcába terelték." Freeman, szemben a Margareth Mead által Sa-moán eltöltött kilenc hónappal, 15 évig élt ott, tehát érthetően szélesebb körű tapasztalatokkal rendelkezett a samoai kultúrával kapcsolatban. Freeman talált egy olyan közösséget, amely a Margareth Mead által lefestett idilli képtől igen messze áll. Egy nyugtalan és agresszív közösség volt, ahhoz hasonló, mint amilyenek például a múlt század hatvanas éveiben Nagy-Britanniában éltek. Freeman azt állította, hogy Meadet kutatásai során a helyi lakosság ámította, és nagyon kevés tapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy a következtetései bizonyító jellegűek legyenek. „Freeman műve a kulturális antropológia jelentős részét érintette, hiszen azok többsége a gének kontra kultúra problémát éppen Mead műveire történő utalással próbálta megoldani" - hangsúlyozza az antropológus.

Mi az előnyösebb?
A gének versus kultúra probléma tehát újra az asztalra került, és mind a mai napig terítéken is maradt. Apróbb észrevételekkel hozzájárulnak a témához más tudományos ágazatok kutatói is. Például az amerikai biológus, Edward Wilson már a 70-es években alkalmazta az evolúciós biológia ismereteit az emberi viselkedésre. Olyan genetikai programokról beszélt, amelyek előnybe helyeznek bizonyos viselkedési modelleket. "Ez olyan területeket érint, mint a teritorialitás, a szexualitás vagy az agresszivitás - magyarázza Wilson gondolatait az antropológus. - Az agresszivitás attól függ, hogy előnyös-e védeni a területünket, vagy az adott nemzet történelmétől függ. Egy sivatagot védeni semmilyen szempontból sem előnyös, éppen ezért az ott élő busmanok békeszeretőnép hírében állnak." Bizonyos materiális értékeket a genetikai kiindulópontok alapján meg lehet magyarázni, mint az agresszió vagy a teritori alizmus. Amikor azonban Wilson a vallást és a szellemi értékeket is a genetikailag kódolt viselkedési formák következményeként magyarázta, megmutatkozott a genetikai megközelítés képviselőinek gyengébb volta.

Félig angyal, félig állat
Kinek van tehát igaza? A kulturális megközelítés képviselőinek, vagy a genetikai program védelmezőinek? Néhány pszichológus olyan magyarázatot hangoztat, amelyben egyesülnek az evolúciós biológiai és a pszichológiai ismeretek. Végül is már Edward Wilson is hangsúlyozta, hogy az emberi viselkedés alapelvének megértéséhez ötvözni kell a biológusok nézeteit a pszichológusok és a kulturális antropológusok elméleteivel. Néhány pszichológus ennél még messzebbre megy. Szerintük az emberi értelem a számítógéphez hasonlítható, és úgy működik, mint egy szoftver, amelyet a problémák megoldására programoztak be.

Tipikus példa lehet erre a partner kiválasztása. Az evolúciós pszichológusok szerint a genetikai kód az alábbiakat jelzi nekünk: „Minél alkalmasabb utódaid legyenek." Az ilyenfajta kód egyébként más viselkedést követel meg a férfiaktól, mint a nőktől. A nő a minőség felé orientálódik, potenciális partnerének olyan génekkel kellene rendelkezik nie, amelyek biztosítják a gyermekek megélhetését. A férfiak a s természetes választás szempontjából sokkal inkább a mennyiségre koncentrálnak. "A nő tehát ezen elmélet alapján olyan férfit szeretne, aki pénzügyileg biztos helyzetben van, a társaságban jó kiállású, vagy legalább szorgalmas. Ez azonban csak elmélet - hangsúlyozza az antropológus. - Talán nem lehet százszázalékos biztonsággal megmondani, hogy mi befolyásol minket jobban, a kultúra vagy a gének. Az emberi viselkedés néhány szegmensében meghatározó szerepet játszanak a gének, míg másokban a kultúra. Egy azonban a gének kontra kultúra vitában evidens: az, hogy minden szélsőség káros" - zárja le mondanivalóját az antropológus.

KUN MÁRTON