Sport és színjátszás - Mihályi Győzővel

Hogyan került a színészi pályára?
Hosszú út vezetett odáig, általános iskolás koromban nem is gondoltam arra, hogy én valaha is színész leszek. Tízévesen mondattak velem először verseket, tizennégy éves koromig rendszeresen szavaltam. Úgy tűnt, van affinitásom hozzá, mert amikor hangosan kellett olvasni, szépen, érthetően és jó hangsúllyal adtam elő. Aztán elkerültem középiskolába. Mivel még nem tudtam, hogy mit is akarok kezdeni magammal, Miskolcra mentem a Bláthy Ottó Villamosipari Szakközépiskolába. Mivel itt az irodalomnak sem a diákok, sem a tanárok között nem volt értéke, ennek megfelelően is kezelték. Bejött a tanár, kiadta, hogy hány oldalt olvassunk el, ő elővette az újságját, és a továbbiakban nem érdekelte, hogy mit művelünk. Én azonban szerettem az irodalmat, és mondtam neki, hogy szívesen felkészülnék Németh Lászlóból vagy másból, és tartanék előadást. Mondanom sem kell, a tanáromnak kerekedett a szeme, de belement, én pedig megtartottam az órák egy részét.

Ez vezette a színészi pályára?
Nem egészen. Úgy tizenhat éves voltam, amikor megismerkedtem a színjátszással, és rögtön éreztem, hogy ez nekem való. Szívesen tanultam meg a szerepeket, de még akkor sem gondoltam arra, hogy én színművészetire menjek. Hihetetlen élményeket adott a színjátszás, hiszen József Attilát szavalhattam, főbb szerepeket játszhattam, és sikerélményem volt. Aztán mondták a többiek, hogy egy-egy tanuló mindig jelentkezik innen a színjátszó körből a főiskolára, és olykor még fel is veszik őket. Én meg csak értetlenkedtem, hogy van ilyen? Megkérdeztem, hogy mi kell hozzá, és úgy döntöttem: megpróbálom. Kiválasztottam azokat a darabokat, monológokat, amelyekről úgy gondoltam, hogy kellően hatásosak lehetnek a felvételiztető tanároknál, így például megtanultam Tiborc panaszát. Persze nem gondoltam végig, hogy a megfelelő választás hihetetlenül sokat számít. Az egyik jelölt például a Közelítő tél-t szavalta, aztán megjegyezte a felvételiztető tanár úr: Magának tél van? Még csak tavasz jön, aztán meg a nyár! Hol van még a tél?

Biztos volt benne, hogy elsőre felveszik?
Á, dehogy! Voltak ott olyan budapesti fiatalok, akik csak úgy beszélgettek, hogy tudod a Pista azt mondta, a Tamás meg ezt mondta. Amikor kiderült, hogy Avar Istvánról és Major Tamásról van szó, nekem leesett az állam. Olyan bennfentesek voltak, amilyen egy vidéki jelentkező sohasem lesz, hisz ők a Stúdióban sokat szerepelhetnek, és ennek köszönhetően találkozhatnak mindenkivel. Persze volt, akit közülük sem vettek fel, de én hozzájuk képest főleg esélytelennek éreztem magam. Amikor az első és a második fordulón is túljutottam, a harmadiknál már éreztem, hogy én ezt szeretném csinálni, színész szeretnék lenni. Tudtam, hogy ha valamiért nem vesznek fel elsőre, akkor visszajövök még egyszer, és még egyszer, egészen addig, amíg nem sikerül.

De felvették elsőre.
Igen, Szinetár Miklós felvett. O lett az osztályfőnökünk, de Babarczi László, akkor még tanársegéd, foglalkozott velünk igazán sokat. Egy osztályba jártam többek között Bánfalvi Ágival, Cseke Péterrel, Vitai Andrással, Fekete Gizivel, Dunai Tamással. Jó kis osztályunk lett.

Azt kapta a főiskolától, amit várt?
Részben. Rengeteg darabot megtanultunk, eljátszottunk és ez tetszett, mert szeretek próbálni, és játszani, ha jó a szerep. Ilyenkor is nehéz a feladat, de szakmailag nehéz. Rengeteget tanultunk a tanárainktól, nagyon élménydús időszak volt ez. Főleg az a része, hogy kollégiumban laktunk, és néha megpróbálkoztunk csínytevésekkel is. Egyszer kicsit többet ittunk, persze nem voltunk részegek, mert arra nem volt pénzünk. Arra emlékszem, hogy az ösztöndíjamból és a szüleimtől kapott pénzből péntekenként és szombatonként egy sörre futotta, és állandóan sült krumplit ettünk. Szóval ezen az ominózus hétvégén fel akartunk csempészni a szobába beszélgetni két lányt. A félemeleten laktunk, és mondtuk nekik, hogy csöndesen jöjjenek utánunk. Azt hittük, hogy a portán a kuncogásunkat, sutyorgásunkat nem hallják meg. Tényleg nem akartunk semmi extrát, csak beszélgetni a lányokkal, mert sokan laktunk egy szobában, tehát lehetőség sem lett volna arra, hogy mást csináljunk. Ennek ellenére lebuktunk, majdnem ki is csaptak miatta minket a suliból, de végül szerencsére nem lett semmi gond.

Iskola után.

Hol kezdte a pályáját?
A színművészeti befejezését követően Kaposvárra szerződtem a Csiky Gergely Színházba, mert oda ment Babarczi László is, a volt tanárunk. Alig kezdtem el a pályámat, máris behívtak katonának. Még nem mi kerültünk volna sorra, de Hegedűsék miatt Bessenyei Ferenc elment "A Czinegéhez", így nekik nem kellett bevonulniuk, és a következő évfolyamot, azaz minket rendeltek be. Nem panaszkodhatom, Kaposváron egy évben volt öt bemutatóm, bár általában négy szokott lenni. Épp ezért, amikor behívatott, Erdei őrnagy azzal kezdte: "Milyen nagy ember maga, a K vonalon szóltak ide, hogy nem lehet magát elvinni? Szóval most nem jó magának. És mikor lenne jó?" Mondtam, hogy igazán az lenne a legjobb, ha sohasem kellene bevonulnom, de persze erre nem volt lehetőség, így júniusban másfél évre katona lettem. Nem volt túl jó, de nem volt mit tenni. Némi idő múlva átkértem magam Taszárra, és bejártam a kaposvári színházba beszélgetni, a próbákra, és megnéztem az előadásokat. Így, amikor leszereltem, természetes volt, hogy oda mentem vissza. Közben jöttek új emberek, és mi kevesebb szerepet kaptunk, mondván, hogy kíméljenek minket. Ez nem nagyon tetszett, mert én szeretek dolgozni, játszani, így átszerződtem Kecskemétre.

Miért pont Kecskemétre ment?
A feleségemet, Molnár Zsuzsát jól ismerte Szőke István, aki a kecskeméti Katona József Színház rendezője volt, és oda hívtak mind a kettőnket. Egy évig ott voltunk, majd Csiszár Imre unszolásának engedve elszerződtünk Miskolcra. Nyolc nagyon szép évet töltöttünk ott. Rengeteg főszerepet játszottam, így például a Rómeót, a Bicska Maxit, az Orlandót, II. Lajost és még más szerepeket. Az első vonalban voltam, sokat foglalkoztattak, és ez nagyon tetszett, hiszen szeretek dolgozni. Kállai Feri bácsival fiatal korában esett meg a következő történet: nagy buli volt a Fészekben, és ő is ott volt. Leszakadt valami függöny, és felhívatták az igazgatóságra. Megkérdezték tőle, hogy világ életében bohém akar lenni, vagy nagy színész. Akkor, ott döntött, és az utóbbi lett. A döntése arra is kiterjedt, hogy elkezdett úszni, és komolyan vette az egészet. Valahogy én is így állok a pályához.

Úszás, kajak, vívás, futás.

Ha már szóba került az úszás, ön sportol valamit?
Sokan azt mondták, és mondják ma is, hogy könnyű nekem, szerencsés alkatom van. A szerencsés alkat szerintem csak egy tényező, én teszek is azért, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Kiskoromban megtanultam úszni, és sokáig úsztam is. Ez azért érdekes, mert Anyámék nem tudtak úszni. Otthon a Tisza egyet jelentett a halállal, úgyhogy még a közelébe sem nagyon mentek. Engem azért beírattak oktatásra, és hamar megszerettem ezt a sportot. Majd megláttam a kajakosokat, és úgy gondoltam, kipróbálom azt a sportágat is. A száraz edzéseken a fiúk ülőtartásban úgy másztak fel könnyedén a rúdra, mintha a legegyszerűbb, legkönnyebb gyakorlatot hajtanák végre. Gondoltam: ez az én sportágam. Aztán, amikor tavasszal kivittek minket kajakozni, akkor az első alkalommal beleborultam a nyolc fokos vízbe. Otthon persze, mint nagy sztorit előadtam, aztán a szüleim villámgyorsan eltiltottak a kajakozástól, lelki szemeik előtt már látták, ahogy beleborulok, és belefulladok a Tiszába. Persze én sem gondoltam igazán bele, hogy milyen bajom lehet belőle, de fiatal voltam, és úgy gondoltam, hogy nincs előttem akadály. Ezt követően abbamaradt mindenféle sporttevékenység, egészen a főiskoláig, ahol különféle mozgásóráink voltak. Vívtunk, lovagoltunk, gimnasztika, táncóránk volt, így mozogtunk eleget. Aztán amikor Miskolcon laktunk, olyan huszonöt éves korom körül rám jött, hogy nekem kocognom kell. Akkor szinte minden nap futottam valamennyit. Azóta is nagy szerelmem a futás.

Ez ma is így van?
Még Miskolcon voltunk, amikor Andrásfalvy Bertalan azt mondta, hogy kap egy színházat Budapesten. Feljövünk játszani? Gondolkodtunk, jó lehetőségnek tűnt, de egyből pánikba estem, hogy hol tudok majd futni? Aztán döntöttünk, pestiek lettünk, és persze a futást is megoldottam. Először a Nemzeti Színházba kerültem, és mellette vendégszerepeltem a József Attila Színházban. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már a József Attila Színház társulatába tartozom és a Pesti Magyar Színházéba. Annak köszönhetően, hogy mindkét színházzal szerződésem van, szerencsére ellátnak szerepekkel, még ha az ötvenen túl is vagyok már. És persze hetente kétszer, háromszor eljárok futni a Margitszigetre. Ha viszont esik az eső, vagy nagyon rossz idő van, akkor fitneszterembe megyek és futógépen futok. Nekem megfelel az is, hiszen nem csak akkor kell az embernek futnia, ha jó idő van. A futógép szerencsére mindig rendelkezésre áll. Lehet fokozatot, dőlésszöget emelni, változtatni, így minden igényt kielégít. Olykor persze az is előfordul, hogy főpróba van, vagy valamiért olyan sűrített a program, hogy sehogyan sem tudom beiktatni a sportot az életembe, akkor meglepően rövid időn belül elkezd hiányozni. Tényleg úgy van, hogy ha egyszer beépíti az ember az életébe, és valamiért kimarad, akkor igénye van rá, hogy visszatérjen hozzá. Nem lehet abbahagyni.

Az étkezése is ilyen tudatos?
Igazából mindenevő vagyok. Szeretem a húst hússal enni, de a szokásaim szép lassan átalakultak, egyre több zöldséget és gyümölcsöt iktatok be az étrendembe. Ha fogyókúráznom kell, akkor léböjtkúrát vagy gyümölcsnapot tartok. Sajnos most megfájdult a térdem, és egy időre le kellett mondanom a futásról. Igazából nem vettem komolyan az egészet, és kimentem a Szigetre, de néhány lépés után olyan fájdalom hasított a térdeimbe, hogy nem szégyellem, sírva fakadtam. Attól tartottam, hogy soha többet nem tudok majd futni. Ennek köszönhetően néhány kilócska is felkúszott rám. A kollegáim közül persze ezt azok jegyezték meg, akik maguk is húsz-harminc kiló felesleggel rendelkeznek évek óta. De nem gond, mihelyst rendbe jön a térdem, ismét megyek futni, és visszaállok az eredeti súlyomra.

Visszatérve a színházhoz: most, ha jól tudom, rendez is, nem csak játszik?
Igen, és azt kell mondanom, sokkal könnyebb, mint fent állni a színpadon. Kintről könnyebb észrevenni a hibákat, mondom is a többieknek, hogy ezen ne lepődjenek meg. Amíg belülről éli meg az ember, nem olyan egyszerű meglátni, hogy mi nem stimmel. A Késdobálókat rendezem. Miklós bácsi most kilencven éves, és ennek apropójából, no meg azért, mert jó a darab, vállalkoztam erre a feladatra. Kihívás összeegyeztetni a színészetet és a rendezést, de nekem egyelőre tetszik. Jó, mert dolgozom, és szeretem, amit csinálok.

Dr. Jármi Hilda