Csak olvassa el valaki A templárius című, 1925-ös történelmi regényt! Igaz, a tatárjárás koráról szól, de legalább annyira az 1918 utáni évekről és emberekről. Krúdy 1920 után olyan szomorúan nézte a környező világot és embereit, mint kortársai, a magányba vonuló Gárdonyi Géza, az egri remete, vagy a hajdani hunok és avarok csontjaihoz és fegyvereihez az alföldi pusztába bujdosó, íróból újságíróvá és régésszé lett Móra Ferenc.

Életében soha nem volt "népszerű" író. Az írók tisztelték, mert gyanították, hogy rejtélyes, érthetetlen munkafeltételek mellett, éjszakai kávéházakban és kocsmákban élt egy ember, aki alkotott valamit, aminek nincs elődje, nincs utódja, amit félreértenek, és ami - úgy, ahogy van - egyedülálló. De a közönség és a kiadók inkább fanyalogva, vállveregetve tűrték, mint valamilyen különösséget, aminek van színe, jellege, de nem kell komolyan venni. Így írt róla Márai Sándor, aki kicsit hasonlóképp járt kortársaival.

A pesti aszfalton, oldalt hajtott fejjel, karján sétabottal, majd mindig kapatosan sétált egy ember, és mindent látott, ami a múltban és a jelenben magyar. Szavai olyan varázslatosan pontosak, ahogy csak az egészen nagy versekben fejezik ki a szavak a valóságon túli értelmet - folytatta Márai. Amikor az olvasók is rákaptak Krúdyra, az elveszett Magyarországot keresték, és hitték, megtalálták. Mégpedig kellékekben: a lebontott budai Tabán utcácskáiban, kocsmáiban, kacérkodó asszonyaiban, csipkékben és díványpárnákban, zenélő órákban és a millenniumi idők megszépült emlékeiben. Amelyet végül is máig őriz a Halászbástya, a neogótikus Mátyás-templom vagy a biedermeier Ruszwurm-cukrászda turistalátványossága. Jól esett erről olvasni 1920, 1945 vagy akár 1956 után. Pedig aki mélyebben merült el ennek az írónak a világában, észreveheti, hogy olykor épp olyan borzalmakról beszélt, mint kortársa, Ady Endre, amikor nem verset írt, hanem újságíróként működtette az acélhegyű ördögöt, a tollat. Csak épp Krúdy csöndesen, férfiasan dörmögött bajusza alatt, a kocsmaasztal mellett.

A régi olvasók Krúdy hőseinek visszaemlékezéseiben a saját ifjúságukat látták, s egyben Budapest ifjúságát. Egy olyan városét, amely száz esztendővel ezelőtt az amerikai nagyvárosokéhoz hasonló ütemben gyarapodott. Krúdy írásaiban különösen viselkedik az idő. Az válik élesen és pontosan láthatóvá, ami távoli. Amint múlttá válik a jelen - még a mellény gombjait is jobban megolvashatjuk, mint most - írta egy jegyzetében. Nem a múlt válik jelenné, a jelen lesz múlttá. A régi Kelet-Magyarország és a régi Budapest burkolódzik a nosztalgia felhőjébe, amelyből élesen villan elő a pontosan látható jelen és egykori jelen.

Ó, régi Pest, amelyre úgy érkezett meg reggelenként a Keleti pályaudvarra a személyvonat, hogy mindig hozott magával fiatal, dobogó, lelkes szíveket, zöldellő reményeket, hitvallásokat és dologra kész karokat és elméket! A nagyvárosi ködbe, tramway-csengős, robogó bérkocsisos, újságfestékszagú, vasalt pincéres, a város belseje felé kopogón ezer lépésű, álmosan ébredező Budapestre úgy érkezett meg mindenki, mint egy regényhős, akire nagy dolgok várnak a szellőzködő ablakú házak között. Tramwaycsengő... egyetlen villamos vonal járt a Nagykörúton, a Nyugati pályaudvartól az egykori Népszínházig, amelyből később Nemzeti Színház lett, aztán amolyan térféle az aluljáró mellett. Ám az Ady-nemzedéknek ez olyan volt, mint Balzac korának Párizsa, amelyet minden fiatal meg akar hódítani.

Szindbád azonban nem akart írófejedelem lenni, beérte azzal, ha kifizette az ital- és szállodaszámláját. Mert szállodában, majd élete végén egy kis óbudai házban lakott, a híres konyhájú Kehli-vendéglő mellett. Itt írt éjszaka, olykor gyertyafény mellett cikkeket és regényfolytatásokat, nem nosztalgiából, hanem mert villanyszámlára már nem tellett.

Ám amikor tellett, és első házassága nem utolsó sorban a bohém életmód miatt felbomlott, akkor bizony a Royal Szállóban és a Margitszigeten, a Grand Hotelben lakott, mi több, a Royal tulajdonosnőjének udvarolt. S miután így alaposan megnézte az anyját, feleségül vette annak első házasságából született lányát, a Rezeda Kázmér regényhőshöz illő nevű Rózsa Zsuzsát. Hát ilyen volt Krúdy Gyula, a vállalkozó kedvű negyvenegy éves Szindbád 1919-ben. S így őrizte meg apja emlékét közös leányuk, Krúdy Zsuzsa.

Szindbád alakját pedig, amíg lesz még magyar film és néző, egy másik igazi férfihoz fogja kötni az utókor. Egy olyan színészhez, akit nevével együtt mintha Krúdy álmodott volna életre, s akit úgy hívtak: Latinovits Zoltán.