Az igazi vasember - Kropkó Péter

Pályafutása alatt hatvanötezer kilométert úszott, százharmincezer kilométert futott és hatszázezer kilométert kerékpározott. Elkoptatott közel kétszáz pár futócipőt, hatvanöt pár kerékpárgumit, és nyolcvan úszónadrágot. Már ez a teljesítmény is igen lenyűgöző, ha még ehhez hozzá adjuk, hogy igencsak eredményesen teljesítette ezeket a távokat, akkor már bizony csak szuperlatívuszokban lehet Róla beszélni. A kiváló atléta többszörös magyar bajnok, tizenhatszor volt az év triatlonistája, összesen ötvenegy Ironman-viadalon indult, négyszer nyerte meg a japán Strongman-viadalt és kétszer a svájci Ironman-bajnokságot. Japánban szobrot is állítottak tiszteletére.

Ironman, Strongman

Az Ironman és a Strongman verseny a triatlon nagytestvére, ugyanis a versenyszámok ugyanazok, csak a távok különböznek.
- A triatlonban a versenyzők 1,5 kilométert úsznak, 40 kilométert tekernek, és 10 kilométert futnak,
- az Ironman viadalon 3,8 km úszás, 180 km kerékpározás, és maratoni futás vár a versenyzőkre.
Egy átlagembernek már maga a triatlon is elég megterhelő, az Ironman versenynek pedig már a gondolatától is elfáradunk, nem hogy teljesítsük. Még autóval is sok ezt az utat megtenni, hát még ha saját erőből: vízben, nyeregben, földön teljesíti az ember. Kropkó Péter nem mindennapi akaraterőről, kitartásról és a sport iránti alázatról, szeretetről tett ezzel az óriási teljesítménnyel tanúbizonyságot.

Hogyan választotta magának ezt a nem mindennapi sportágat?
Nagyon messziről indultam, mire eljutottam a triatlonig. Általános iskolába menet egy évet visszatartottak az óvodában, mert alacsony és kicsi voltam. Anyukám el is vitt balettozni, hogy az majd jót tesz nekem. Én viszont az első óra után sírva fakadtam, kértem, hogy ne vigyen többet oda. Táncolok otthon neki annyit, amennyit csak akar, de balettozni soha többé nem akarok. Édesapám akkor elvitt úszni, és ez utólag jó választásnak tűnt. Lehet, hogy nem túl izgalmas a csempéket számolni órákon át, viszont nagyon egészséges sport. Ráadásul még akkor sem történik a gyerekekkel semmi rossz, ha az edző nem jó, vagy az edzéstechnikája nem a legjobb. Nem sérül meg, nem lesz semmi baja, legfeljebb az eredményei nem lesznek olyan jók.

Az úszás a triatlon egyik eleme: azzal megismerkedett, és ezek után már egyből jött is a három próba?
A gimnáziumban 4,3 volt az átlagom, és a szüleim úgy döntöttek, hogy inkább hagyjam abba az úszást, és csak a tanulásra koncentráljak. Mondanom sem kell, a jegyeim még rosszabbak lettek. Ma már persze pontosan tudjuk, hogy ennek élettani okai vannak, és szerencsére a szüleim is azt mondták: inkább járjak ismét edzésekre, és ennek köszönhetően a jegyeim is egyre jobbak lettek. De még mindig semmi közöm sem volt a triatlonhoz, azt is megkockáztatom, hogy akkoriban arról sem tudtam, hogy van egyáltalán ilyen sportág. Aztán eljött a továbbtanulás ideje. Mindenki azt várta, hogy édesapám után én is orvosira megyek, de én a Fekete gyémántoknak köszönhetően inkább bányamérnöknek tanultam. Az egyetemen pedig megismerkedtem a vízilabdával. Kovács Bertalanhoz járhattam edzésre, és ez óriási élmény volt a számomra. Tudni kell, hogy már akkor is ilyen tagbaszakadt voltam, mint ma, azaz százhetvenkettő centi magas, és ezt csak a gömbérzékem, a pályán való látásom, és a játékintelligenciám haladta meg. Szóval nem voltam tökéletes, ezt én is tudtam, és a többiek is. De elfogadtak, megszerettek, és én remekül éreztem magam a csapatban, főleg, hogy lelkesen vihettem a labdákat, segíthettem a többieknek. Mindenkit Öcsisajtnak hívtam, így villámgyorsan rám ragadt az Öcsisajt becenév, én pedig örültem ennek, hiszen a csapathoz tartoztam.

Eddig csak vízi sportokkal került kapcsolatba, hogy lett ebből triatlon?
Az egyetem befejezése után el kellett mennem katonának, mert akkoriban még kötelező volt. Ott viszont csak úgy lehetett elhagyni a laktanyát, ha futott az ember. Én ugyan utáltam futni, de annál jobban csak a laktanyában lenni utáltam, úgyhogy a futást választottam. Hajnali öttől este hatig kiképzés volt, aztán hat után kimentem a latyakos, sötét pályára futni. Egy idő múlva minden versenyt megnyertem a mezei futók, gyaloglók előtt, és ez remek érzés volt. Amikor leszereltem, azt gondoltam, hogy na én az életbe nem futok többet egy lépést sem. De három nap múlva már ingerült voltam, nem tetszett semmi, muszáj volt futnom. Ma már tudjuk, hogy ennek is élettani okai vannak, így tovább futottam. Aztán egy barátom, dr. Ponkoly János elvitt egy versenyre, ahol kerékpározni kellett, futni, ismét kerékpározni, úszni és kajakozni. A versenyen egyéniben ötödik lettem, és rájöttem, hogy ez az én sportom. Láttuk, ahogy a profik a gyönyörű, számunkra elérhetetlen profi bicikliket levették a kocsiról, és állítgatták a versenyre. Dr. Zakariás Géza � akivel azóta a Triatlon szövetség elnökségében együtt vagyunk �, a példaképem, akkor ott még megvert, de ezt követően már sohasem. Nagyon tetszett az egész közeg, és egyből tudtam, éreztem, hogy ide tartozom. Mindenki tegezett mindenkit, a �Nagyokkal� is nyugodtan szóba lehetett állni, válaszoltak a kérdéseinkre, és egyenlőként kezeltek minket. Ezt követően már csak triatlonos akartam lenni.

Mihez kezdett az egyetem befejezését követően?
Lediplomáztam, aztán sutba vágtam az egészet és felcsaptam profi triatlonosnak nyolcvannyolcban, és 2005-ig ebből éltem. Azt hiszem, ez óriási teljesítmény, ugyanis húsz éven keresztül egyetlenegyszer sem kaptam állami támogatást, ám én mégis megéltem valahogy. Harminchatszor körbe jártam a Földet, tizenháromszor voltam Hawaii-n, jártam a világ minden kontinensén, és számtalan olyan helyen versenyeztem, ahová a legtöbb ember csak vágyakozik. Ám lehet, hogy furcsa lesz, amit mondok, de minél többet voltam távol, annál jobban vágytam haza. Minél jobban világpolgár lettem, annál inkább vágytam arra, hogy igazi patrióta legyek. És meglepő lehet, de sokkal több ingert jelent nekem a Lánchídon este tízkor végigmenni, mint New Yorkban bármit megnézni. Úgy utaztam minden helyre, hogy dolgozni megyek, és nem szórakozni.

Azért, amíg lefutotta a maratoni távot és letekerte a száznyolcvan kilométert, látott sok-sok szép tájat, vidéket?
Ha versenyezni megy az ember, akkor akkora rajta a nyomás, a stressz, hogy nem nagyon tud figyelni semmi másra, még a Towert sem látja ilyenkor. A versenyzőknek itt és most kell teljesíteniük, minden más csak másodlagos. Aztán a verseny után már csak azt várja az ember, hogy hazamenjen, és a saját ágyában aludjon.

Negyvenöt évesen pályakezdő

Három éve vonult vissza a profi sporttól. Most mivel foglalkozik?
Negyvenöt éves vagyok, és vicces, de pályakezdő. Annyira a sport tette ki az életem, hogy a civil életre nem maradt időm, és most kell elkezdenem az életem. Jelenleg egy budai Egészségprogramot vezetek, mellette az egyik legnagyobb sportgyártó cég felkérésére vezetem a Futócenter programját, amelyben amatőr futóknak adunk tanácsokat, segítjük a hobbisportolók mindennapi életét. Valamint multiknak tartok motivációs tréninget. És persze, amennyit csak lehet, együtt vagyok a családommal, a feleségemmel és a két gyermekünkkel.

Mely célcsoportnak tart motivációs tréninget?
Főleg férfiaknak, akik olyan pozíciót töltenek be, ahol nagy az eredménykényszer. Sportolóként megtanultam, hogy csak a befektetett munkának van eredménye, de még annak sem mindig. Ha egy versenyző rajthoz áll, akkor úgy áll oda, hogy győzni szeretne, de tisztában van azzal, hogy a győzelemhez nem elég a hit. Sok-sok munka kell hozzá, valamint, hogy épp abban a pillanatban minden összejöjjön. Ha valami nem stimmel, akkor más győz, és ezt is tudni kell feldolgozni, az esetleges kudarc után is ismét talpra kell állni. Újra rajthoz kell állni, és újra meg kell próbálni. Ha sportol valaki, akkor ezzel tisztában van, és fel tudja dolgozni a kudarcot. És a multik is így működnek nagyjából. Tudják, hogy szinte lehetetlen egy-egy általuk meghatározott feladat megoldása, ám mégis odaküldik a munkavállalójukat, hogy próbálja meg. Ha nem sikerül neki, akkor mást küldenek helyette. Ha neki sem sikerül, akkor helyette is mást küldenek, és egyszer csak sikerül megoldani azt, amiről mindenki azt hitte, hogy lehetetlen. Nem attól lesz valaki sikeres, hogy mindent megold, hanem attól, hogy kudarc esetén újra és újra nekifut a feladatnak, újra és újra megpróbálkozik vele, és ha elesik, akkor is feláll, és újra megpróbálja megoldani. Aztán, ha sikerült elérnie a célt, akkor új feladatot tűz ki maga elé. Mindenkinek ott van a kártya a zsebében, joga van az alternatívák közül választani, és küzdeni az életének jobbá tételéért. Sőt megkockáztatom, ez a küzdelem kötelezettsége is mindenkinek.

A mozgás nem maradhat el

Ennyi teendő mellett van ideje sportolni?
Muszáj sportolnom. Ugyan már nem annyit, mint profi koromban, hiszen akkoriban naponta hat-nyolc órát edzettem, most viszont mindössze hetente kétszer futok. De ez kihagyhatatlan. Nincs olyan, hogy valamiért nem érek rá. A kerékpározást minimalizáltam, ugyanis ha elkezdek tekerni, akkor az minimum három óra, és erre nem mindig van időm. Mint minden negyven éven felüli férfinak, nekem is oda kell figyelnem a súlyomra, ezért is futok, meg azért, hogy ha elmegyünk síelni, akkor ne szenvedjek keresztszalag szakadást. És ezt tanácsolom minden negyven éven felüli férfinak, hiszen nagyon veszélyeztetett korosztályba tartoznak. Hetente kétszer húsz perc sportolás, amelyet a maximum pulzusszám hatvan százaléka körül teljesítenek, már óriási segítség abban, hogy ne kapjanak szívinfarktust, bár lefogyni ennyi mozgástól valószínűleg még nem fognak. De ne is az legyen a céljuk, hogy mindenképpen fogyjanak, mert ha elérik a kívánt súlyt, egyből abbahagyják a sportolást. Ezért fontosabb, hogy azért mozogjanak, hogy egészségesebbek legyenek, és tudatosan, a jövőjükért fektessenek bele a sportba. Azért, hogy lássák a gyermekeiket, unokáikat felnőni, hogy sokáig együtt lehessenek a szeretteikkel. Ez legyen a cél, semmi más. És azt sem árt tudniuk, hogy heti két óra sportolással fittek lehetnek, olyannyira fittek, mint talán még sohasem. És ha kellően jó fizikai állapotban vannak, akkor terhelhetőbbek a munkahelyükön, jobban ellenállnak a betegségeknek, és ráadásul a közérzetük is sokkal jobb lesz. Ezen szerintem mindenképpen gondolkodjanak el.

Fontos a mozgás mellett az étkezés is?
A mozgás szerintem fontosabb. A diéta önmagában ritkán vezet eredményre, ugyanakkor a mozgás és a diéta igazán hatékony együtt. Azt javaslom, hogy minden férfitársam kezdjen el mozogni, persze szem előtt tartva a fokozatosság elvét. Először vegyenek sportfelszerelést, és kezdjenek sétával. Majd gyalogoljanak, végül fussanak. De ez utóbbihoz sok idő kell, ugyanis a csontoknak fel kell készülniük a terhelésre. Sokan meggondolatlanul belevágnak, óriási elánnal elkezdenek edzeni, és fél év múlva tönkremennek az ízületeik, ugyanis nincs felkészülve erre a terhelésre. Sajnos ez többet árt, mint használ, ezért okosan kell elkezdeni a mozgást. Életstratégiát kell kialakítaniuk maguknak a sportban, így használhat igazán. Be kell iktatniuk az életükbe, és nem szabad kibúvókat keresni, hiszen futni bármikor, bárhol lehet. Akár munka után a környező kis utcákban, tereken is, mindegy hogy hol, csak fussanak, mozogjanak. Ugyanakkor persze jó, ha az étkezésre is odafigyelnek. Sajnos ebben a fogyasztói társadalomban mindent megveszünk, és megeszünk, mindegy, mennyire egészségtelen. Pedig például vacsorára egy pirítós brindzatúróval és fokhagymával igazán finom, ráadásul egészséges és még olcsó is. De igazán arra kell rájönnünk, hogy magunk és szeretteink miatt kell elkezdeni mozogni, és ennek belső késztetéssé kell válnia. Ebben az esetben máris óriási lépést tettek az egészségesebb, hosszabb élet felé.