Apa és fia – egy szakmában

Titkon minden szülő arról ábrándozik, hogy olyan példaképe lesz gyermekének, hogy az ő foglalkozására voksol majd, és a nyomdokaiba lép. De az igazság az, hogy valójában nem olyan nagy arányban választják a gyermekek a szülők foglalkozását. Dr. Könyves Károly urológus olyan szerencsés szülő, hogy elmondhatja: a fia is urológus lett!

Ott, ahol nagyon magas a családi mérce, ahol maradandót alkotott a szülő, sokszor inkább meghátrálnak a csemeték, hiszen ki szereti folyton azt hallgatni, hogy „Bezzeg az édesapád, vagy az édesanyád…”. De akik szeretik a kihívást, és tudják, bizton számíthatnak a szülői támogatásra a nehézségek közepette is, gyakran mégis megpróbálkoznak azzal, hogy a pályaválasztásnál valamelyik szülő foglalkozására voksoljanak. Persze tudják, hogy nem lesz könnyű, hiszen mindenki legalább olyan, vagy még azt is túlszárnyaló teljesítményt vár tőlük, mint amit elődeik produkáltak. Dr. Könyves Károly, a Szekszárdon található Tolna Megyei Önkormányzat Balassa János Kórház Urológia osztály főorvosának fia, Károly is az édesapja szakterületét választotta.

Id. KK – A fiam választásába, főleg az orvosin a specializálódásba, szakosodásba nem szóltam bele. Teljesen ráhagytam. Talán csak annyit mondtam neki, hogy érdemes lenne manuális területet választania, mert nagyon ügyes kezű. Édesapám volt ilyen ügyes kezű mesterember. Lakatos esztergályosként dolgozott, nagyon jó érzéke volt a manuális dolgokhoz, és a fiam ezt örökölte. Mindenhez remek érzéke van, mindent megszerel, megcsinál. Türelmes, tudja, hogy a jó munkához idő kell. Vele ellentétben nekem sem türelmem, sem ügyességem nincs ezekhez a dolgokhoz. De végeredményben nagyon örülök, hogy erre a pályára jött. Azért is, mert, ahogy én tudom, nagyon kevés urológus kollégának lett a fia szintén urológus.

Ifj. KK – Tudat alatt biztosan ott volt, hogy apa mivel foglalkozik, de sose hangzott el, hogy: „Fiam, gyere erre a pályára”, nem befolyásolta a választásomat. Egyetem alatt sokszor bementem hozzá az urológiára, néztem, hogy mit csinál, és kérdezgettem, ő pedig válaszolt. Aztán, amikor szakosodni kellett, megkérdeztem, hogy mit szólna hozzá, ha én is urológus lennék. Azt mondta, hogy nagyon örülne, és láttam rajta, hogy tényleg örül.

Más-más városban élnek, hogyan tudják tartani a kapcsolatot?

Id. KK – Rezidens korában itt volt nálam Szekszárdon, már akkor műthetett, és látszott, hogy nagyon ügyes a keze. A fiam Szombathelyen él, de ettől függetlenül szerencsére rendszeresen találkozunk. Sokszor együtt fogyasztjuk el az általam, dunai halakból készített halászlét is. Ők ugyan mindig dicsérik a főztömet, én azért önkritikus vagyok, olykor nem is ízlik a levesem. Azért persze olyan rossz nem lehet, hiszen nyertem például egy halfőző-versenyt Szekszárdon. No, nem olyan nagyot, mint a bajai, de tizenöt induló közül én lettem az első. De például együtt szoktunk olykor pihenni a Balatonon is, vagy most, amikor a feleségemmel Szlovéniában nyaraltunk a tengerparton, az iker fiaim felhívtak, hogy szívesen meglátogatnának minket. Szerencsére volt hely a szállodában, lefoglaltam nekik a szobákat és remekül éreztük magunkat ez alatt a néhány nap alatt.

Ifj. KK – A hétvégi közös halászlélakomákat valóban kár lenne kihagyni, nem is gyakran fordul elő. De a közös nyaralások is nagyon jól szoktak sikerülni, és olykor még együtt kirándulunk is.

Szakmai kérdésekben szoktak egyeztetni, vagy szakmáról inkább nem beszélnek?

Id. KK – Természetesen beszélünk róla, hiszen ebben élünk. Előfordul, hogy Karcsi fiam elújságolja, hogy éppen milyen műtétje volt, hogyan sikerült, és mit csinált. Vagy egy-egy bonyolultabb eset előtt megkérdezi a véleményem, hogy én mit tennék a helyében, mit javasolok. Aztán utána felhív, és elmeséli, hogy mi volt. Sokszor még ügyelet alatt is tartunk amolyan kis konzíliumot, és szerintem ez igazán hasznos.
Ifj. KK – Igen, rendszeresen felhívjuk egymást ügyeletben, és én sokszor kérdezgetem, hogy ő mit csinálna a helyemben. Szerintem nagyon jó dolog, hogy fel tudom hívni, és tanácsot tudok kérni, az meg főleg jó, pontosabban inkább bensőséges, hogy az édesapja tud az embernek a szakmájában is segíteni. Bátrabban is kérdezem őt, mint mondjuk egy idegen kollegát, és bízom is a tudásában, tapasztalatában. Szerintem ő is örül, hogy szakmai segítséget kérek tőle. Legalábbis remélem.

Voltak már közösen kongresszusokon is?

Id. KK – Természetesen. És én büszkén mutattam be a kollegáknak a fiamat!
Ifj. KK – Ez így volt: Apa az első közös kongresszusunkon mindenkinek bemutatott. Sokat számít, hogy nem ismeretlenül fogadják az embert, jobb a megítélése is a szakmában. Ha keresek valakit, és bemutatkozom, akkor sokszor mondják: „Ja, a kis Könyves?”. És igen, én büszkén mondom: „Igen, én vagyok a kis Könyves”.

Ha jól tudom, ismét baba érkezik a családba?

Ifj. KK – Igen, a feleségem bármikor megszülhet, mostanra van kiírva. Van már egy ötéves lányunk, azt hiszem, pont jó a kettőjük közti korkülönbség. Most is kislányom lesz, és ha fiam lesz majd egyszer, akkor annak is Károly lesz a neve, akárcsak apának, vagy nekem. Apa a negyedik Könyves Károly, és én vagyok az ötödik. A hagyományt mindenképpen szeretnénk folytatni.
Id. KK – Várom én is az unokámat, de persze ez más érzés, mint amikor az apuka várja a gyermekét. Képzelje el, hogy a László fiam, aki öt perccel fiatalabb Karcsinál, olyannyira hagyománytisztelő, hogy azt mondta: „Ha nem lesz fia Karcsinak, akkor majd az enyém lesz Károly”. Nagyon szeretik egymást, igazán jó testvérek, és tőlük jobb gyerekeket nem is kívánhatna magának egyetlen szülő sem. Igazán büszke vagyok mindkettőjükre.