Függünk a finomságoktól?

Éhesen soha ne menjünk vásárolni: szól a jótanács, de bizony jóllakottan is előfordul, hogy olyat veszünk meg, amire nincs is szükségünk, csak megkívántuk. De miért? Az ételek tényleg függőséget okoznak? Vagy csak belénk nevelt rossz szokásaink irányítanak?

Már életem legelején kezdetét vette az étel átértékelése. Sírós baba voltam, és édesanyám, mindig cicire tett, gondolván, biztos éhes a gyerek. Így, ha fájt a hasam, ha csak egyedül éreztem magam és babusgatásra vágytam, ha éppen unatkoztam, mindig minden esetben enni kaptam. A fehér lapra, amire az élet írja a bevésendő dolgokat, életem első éveiben az étel, mint általános segítő került be.

Óvodásnak válogatós voltam, és a mamám húslevesén, kelt tésztáin, na meg a nyeles rántott husin kívül nem sok minden hozott izgalomba. Nem is hallottam a brokkoliról, a spenót zöldje, a cékla piros színe pedig teljesen elrettentett. Volt, hogy két órakor is az asztalnál ültem, mert addig nem hagyhattam el az étkezés helyszínét, amíg le nem gyűrtem az elém tett ételt. A családomban minden nő édesszájú, és minden hétvégén tömbökben állt otthon a süti, és ha éppen nem az asztalnál maradás volt a bünti, akkor sütit nem ehettem, ha maradt bármi is a tányéromban. Megtanultam többet enni, mint amit kívántam, a társasági evéstől évtizedekre elment a kedvem,és rájöttem, az édesség simán lecsúszik akkor is, ha már torkig vagyok kajával.

Kisiskolásként nyakamba szakadt az élet, rettentő fontos lett számomra a kisdobos lét, és a tudás magamba szívása. Kétszer ettem naponta – reggel és este – a suliban néha elmajszoltam egy kakaós csigát, de a napi kalóriabevitelem így is több volt a kelleténél, hiszen szépen kigömbölyödtem, nagyszüleim teljes elégedettségére. Szüleim egyre figyeltek nagyon, hogy reggeli nélkül nem indulhattam el otthonról, ezzel az első pozitív bevésés is megtörtént az étkezésem terén.
Kamaszkor… semmi nem az volt, aminek látszott. Igazi vad lázadó voltam, feleseltem, lógtam és nem ettem. Mivel ekkor már jól tudtam, az étel jutalom, a szüleimet azzal büntettem, hogy nem ültem le az asztalhoz enni, csak futtában bekaptam pár falatot. Több évtized telt el azóta, de még mindig eszelős gyorsasággal eszem, és még a tökfőzeléket is hidegen szeretem.
Fiatal felnőttként telis-tele frusztrációkkal, diétás próbálkozásokkal és teljesen kusza táplálkozási szokásokkal kezdtem neki a nagybetűs életnek. Amíg középiskolába jártam, természetes volt, hogy sportolok, hiszen ott voltak a fiúk, addig se kellett tanulni, és a ’80-as években még sikk volt egyesületben sportolni. A meló jött, a mozgás ment, a plusz kilók pedig felugrottak. Pillanatok alatt megtanultam éhezni, kefiren és vízen élni, és kezdetét vette a vagy egy évtizedig tartó jojózás.
Kemény meló volt ezt a sok rossz szokást, a mélyen bevésődött téves tartalmakat átírni. Az a fránya csoki ma már nem is esik olyan jól, mint 20 éve, mégis a kosárba kerül, mert az agyam legmélyén ott lapul még mindig, hogy az étel az jutalom, és a jutalom az jó, a jutalomnak ellenállni nagyon nehéz. Nem is utasítom el, hiszen minden nap jutalmazom magam, van mikor mozgással vagy egy mosollyal, egy csendes pihenéssel, egy baráti beszélgetéssel és igen, néha egy szelet csokival is.
Az elmémbe az észlelés sok téves információt vésett, de van radír vagy hibajavító, és átírható az ismeret, ha az eredeti halványan ugyan, de ott is marad a papíron. Nincs szó függőségről, de még igazi sóvárgásról se, csak egy rossz szokásról.

Haris Éva